Gyakran rámír, (legyen mától L) és mindig olyan az egész légkör, mintha egy asztalnál ülnénk és kézenfogva társalognánk. Félszegen, kicsit remegve is... de szívbõl jövõ szavakkal. Annyira közel vagyunk, hogy már nem is vesszük észre azt, hogy ez sokkal több lenne. Ha egyszer rádöbbennénk. Ha nem hinnénk azt, hogy a másik ezt nem akarná.
l
2011.06.30. 00:07 Mora Moe
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://leftback.blog.hu/api/trackback/id/tr135975361
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
