Majdnem nyolc órát eltölteni egy olyan emberrel akivel úgymond civilben most találkoztál elõször sok. Ha azt nézzük, hogy ezalatt mennyit lehet beszélni akkor is sok. De ha azt vesszük, hogy mennyi téma maradt még kivesézetlen akkor kevés. Rövid volt ez a találkozás, mert jó hangulatban telt, és valóban repült az idõ.
Megittunk egy üveg pezsgõt, amit még a születésnapomra kaptam tõle. Soha életemben ennyi pezsgõt még nem ittam. Jól esett megosztani vele, hangulata is volt. Régi sérelmekrõl, szerelmi csalódásokról és kilátástalanságról volt szó. Lelket öntöttünk egymásba a semmibõl. Én szingliként, õ párkapcsolatban lévõként. Késõbb, mikor üres lett az üveg leültünk és szinte mintha minden addigi rossz dolog ami ért minket elszállt. Legalább két órát töltöttünk el ott kettesben, amúgy egy elég zsúfolt helyen, de most senki nem volt ott, csak mi.
Régóta nem éreztem magamat ilyen jól senkivel, fõleg nem hímnemû egyeddel. V óta õ volt az elsõ akivel olyat éreztem, mint anno vele. Elvitt a város olyan pontjaira, amiket még nem is láttam, pedig gyönyörûek. A baj csak az, hogy mindegyik olyan amit egy hozzád közelálló személlyel kellene megosztanod. És hogy mi azok vagyunk-e az biztos, csak nem barátoknak való helyek voltak ezek, hanem szerelmeseknek. Para volt, hogy az egyik helyen összefutottunk a barátnõje tesójával... De minden történik valamiért. A barátnõje am a balatonon nyaral...
A nap végén hazakísért és hosszas búcsúzkodás után megölelt. Ha erre az érzésre gondolok, még most is kiráz a hideg. Soha nem öleltem V-n kívül mást. Viszont ez az ölelés nagyon mély nyomot hagyott bennem. Nem könnyen mutatom ki az érzéseimet, de ezen meghatódtam.
És hogy létezik-e fiú-lány barátság? Úgy néz ki igen. Most legalábbis.
