Ameddig haza nem jöttem Gyõrbõl azt gondoltam, hogy micsoda bejegyzés fog születni erõl a hat napról. Elõre tudtam, hogy milyen jó lesz és rendesen felülmúlta a várakozásaimat.
Aztán rájöttem, hogy hiába számolnék be olyan dolgokról, amiket más úgysem ért, hiszen nem volt ott, nem ismeri az adott szituációt, mégha elmesélem sem. MEgértené, talán tetszene is neki az egész sztori, de nem úgy jönne le neki. Nem tudná átérezni.
Így sokkal inkább csak arról tudok írni, hogy mennyire jól éreztem magamat, és hogy mennyire szívszorító érzés volt hazafelé felszállni a railyet-re...
Persze teljesen más ott nyaralni, mint ott élni, tanulni. DE! És itt tényleg van de, elég sok de.
Sok helyen nem voltam még az országon belül, de ez a város más, mint a többi. Legalábbis az én szememben. Ha nincs a kézilabda, talán soha nem jutok el Gyõrbe. Bár amikor elõször jártam ott nem gondoltam volna, hogy sûrûn visszatértek. Azóta viszont csak arra vágyom, hogy amikor a pályaudvarán ülök ne arra kelljen várnom, hogy hazamegyek. Inkább csak arra, hogy meglátogatom a családomat, barátokat. Legyen Gyõr az otthonom. Egy darabig. Amíg ott tanulok.
Annyi lehetõség van ott olyan dolgokra, amikre itt nincs. Kajakoznék, tekernék egész nap, (mert végig van bicikliút) kiülnék a partra.
A városhoz való vonzódásomhoz nyilván rengeteg köze van a kedvenc csapatomnak is. Bár azt már senmki nem hinné el nekem, hogy akkor is odavágynék ha nem lennének. Az is egy szempont. A realitást veszem inkább alapul, mint bárki más véleményét ezzel kapcsolatban. Ha õk nincsenek én nem mentem volna az ország másik felébe látogatóba. De így hozta a sors.
Gyógypedagógiára szeretnék bekerülni. Pest kilõve, Gyõr bemérve.
Persze máshová is mennék, de ide a legszívesebben. A jövõ még eléggé kérdéses, meg nem is annyira akarom belélni magamat.
Még a végén úgy járnék, mint az olimpiával...
