Annyi minden történik velem, hogy megélni is nehéz és túl gyors, nemhogy még írni is róla.
Itt van a rég említett L-em, egyre többet vagyunk együtt "civilben" is, nagyon jó vele. Lengyelországba is jön, de azért megnyugtat, hogy Tina is ott lesz, úgymond kell egy semleges ember közénk, mert L barátnõje így is eléggé ki lehet bukva. Én sem örülnék a helyében, de nem érdekel.
Amirõl eddig nem is írtam: megkaptam életem nagy lehetõségét, és én mint csak egy darab fecnit arrébb löktem. Mindig arról álmodoztam, nem inkább álmodtam, hogy megkeres egy csapat, egy komolyabb csapat, hogy menjek hozzájuk és szerzõdjek le, védjek náluk.
Annyira fájt abbahagyni a kézilabdát, hogy pár hónapja éreztem még csak úgy, hogy túl vagyok rajta... Erre tessék.
NB1/b-ben szereplõ csapat hív, és nemet mondok. Ezzel lehet, hogy életem lehetõségét szalasztom el, de amióta abbahagytam, annyi minden megváltozott. Más lett az életem, más dolgok töltik be az ûrt. Ha mondjuk 3 évvel korábban kapom, egybõl igent mondtam volna, de ma... már nem.
Saját magam jövõképét tenném tönkre ezzel, nem beszélve arról, hogy nem akarok itt maradni, engem nem lehet már itt tartani. SEMMIVEL.
Majd a leendõ városban és "felsõoktatási intézményben" hátha lesz rá lehetõségem, hogy kézilabdázzak. Ha meg nem, akkor keresek más elfoglaltságot.
Csak tudnám, hogy mit akart ezzel a lehetõséggel az élet...
